Az én szerencsém immár megírva.

A Unicredit és a Visa versenyén kivívott ingyenes londoni útról és a benne foglalt VIP-páholyos Madonna-koncertről meglehetősen bőbeszédűen beszámoltam a buy-buy-london.blog.hu korábbi posztjaiban.
(Ha valaki egy keresőből egyből ehhez a poszthoz tévedt, vagy a http://buy-buy-london.blog.hu címen érvényesülő fordított kronológia alapján első bejegyzésként ezzel találkozott, akkor talán érdemes alulról felfelé olvasni a posztokat, vagy egyenként behívni őket a következő címekről:
1. Buy-Buy, avagy hogyan lehet megnyerni egy bankkártyaversenyt:
 http://buy-buy-london.blog.hu/2009/06/29/buy_buy
2. Az út megtervezése: 
http://buy-buy-london.blog.hu/2009/06/30/az_ut_megtervezese
3. Óh az én próféta lelkem: 
http://buy-buy-london.blog.hu/2009/07/02/oh_az_en_profeta_lelkem
4. Meleg London:
 http://buy-buy-london.blog.hu/2009/07/08/londonban_julius_4_ere_esett_az_idei_nyar_es_minden_ami_meleg
5. Falusi p... az angol WC-n:
http://buy-buy-london.blog.hu/2009/07/08/falusi_p_az_angol_wc_n_avagy_vacsora_fel_nyolckor
6. Madonna, avagy az édes-ragadós kőleves:
http://buy-buy-london.blog.hu/2009/07/09/madonna_a_cukorka_ujratoltve_avagy_az_edes_ragados_koleves
7. Éjszaka a Temzén:
http://buy-buy-london.blog.hu/2009/07/10/ejszaka_a_temzen_az_o2_tol_a_london_eye_ig_es_madonnatol_jacksonig
8. A Stonehenge szerencséje:
 http://buy-buy-london.blog.hu/2009/07/13/a_stonehenge_szerencseje)

Ezen utolsónak tervezett (azután majd meglátjuk, hogy valóban utolsó-e) bejegyzésben már csak a szabadon választott programok vannak hátra, amit immár időrendtől függetlenül szeretnék összefoglalni, egyáltalán nem törekedve a teljességre. Kihagynám az emeletes buszozást és gyalogos kirakatnézést az Oxford Streeten, a sétát a Buckingham Palace előtt és a Green Parkban, a Covent Gardent, ahol nem sajnáltunk némi aprópénz-adományt attól a szabadtéri családi vonósnégyestől, amely játék közben, hangszereiket is emelgetve kánkánozott vagy torreádort imitált, az általuk játszott népszerű zenedarabokhoz alkalmazkodva. Kihagyom a z ottlétünk után alig egy héttel éppen 150. születésnapját ünneplő Big Bent is...

Mindez szép volt, jó volt: ami belőle „landmark”, idegenforgalmi látványosság, azzal tele van a net, ami meg személyes, az hadd maradjon meg a mi emlékeinkben.

_   _   _

 Amiről viszont szívesen írnék még, az a British Museum és a Stonehenge. Biztos ez is szubjektív, talán azért tartom ezeket a kulturális kirándulásokat fontosabbnak a többinél, mert ezek azok, amiket korábbi útjaimon kihagytam, valahogy eddig mindig elébük tolakodott valami más, amit „látni kell”.

_   _   _

A British Museummal persze már régóta személyes kapcsolatban állok. A kairói múzeumban, az egyiptomi ásatásoknál tett közel 25 évvel ezelőtti, majd mintegy 15 évvel ezelőtt megismételt utazásom alkalmával már megtanultam, hogy sok kincset nem nézhetek meg a helyszínen eredetiben, ezekért majd egyszer Londonba kell elzarándokolnom.

Aztán amikor Görögországban kerestem a több ezer évvel ezelőtti kézlenyomatokat, sok helyen megint csak kis – virtuális vagy valódi - táblácskákat leltem a helyükön: eredeti Kariatidát csak a British Museumban láthatok, és hát a Partheon márvány frízeit, az úgynevezett „Elgin-márványokat” (nem tudom van-e még precedens arra, hogy műkincseket az elrablóiról nevezzenek el) is hiába keresném az Akropoliszon, azok – több, mint kétszáz éve – Londonban láthatók.

A vita egyébként épp ezekben a hetekben lángolt fel újra, amikor a most megnyitott athéni Akropolisz Múzeumnak a British Museum hajlandó lett volna kölcsönadni az Elgin-márványokat... Kölcsönbe nem kell – mondják a görögök – az a mienk, akkor inkább beérjük gipszmásolatokkal!

Az Elgin-márványokról rendszeresen lángra kap tehát a vita, hogy miért is nem adják vissza Görögországnak, de például a Rosettában megtalált kétezer éves kőlapról (amelynek neve angolul Rosetta Stone, magyarul rosetti kő, de ez utóbbit a helységnevekből képzett melléknév szabályai szerint talán helyesebb lenne „rosettai kőre” változtatni) én nem olvastam, hogy bárki megkérdőjelezné a helyét. (Talán azért, mert a rosettai kő önmagában nem műalkotás, különlegessége és kultúrtörténeti értéke, hogy ugyanazt a szöveget vésték rá háromszor: kétféle egyiptomi írásmóddal valamint görögül, és ez segített megfejteni, „lefordítani” a hieroglifákat.) Mégis, az emberben csak felmerül, hogy ha már egy helység adott nevet ennek a kőnek, nem lett volna helyénvalóbb a helyén kiállítani?

Sétálva a múzeumban ugyanezt az ambivalens érzést érzem az asszír, babilóniai, mezopotámiai, kínai, szentföldi vagy éppen dél-amerikai ásatások során napvilágra került leletek bemutatóin, mint a görög termekben, mindaz, amiket az elmúlt évtizedek során nem láthattam a helyükön, most hiába vannak itt együtt, ez a közös birodalmi fellépés nem képes betölteni a másutt okozott űrt, hiányt.

Az angolok úgy gondolják, hogy a világ minden tájáról összerabolt kincsek azért vannak jó helyen itt együtt a British Museumban, mert így bárki egy tető alatt (szó szerint, hisz a British Museum különálló klasszicista épületei között néhány éve látványos üvegtető feszül) láthatja az emberiség történetének főbb állomásait jelképező kincseket, ráadásul ingyen. Ilyen egyetemes összefoglaló sehol másutt nincs, és ha elemeire szednék, nem is lenne... A British Museum szükségesnek érzi, hogy külön szórólapon is kifejtse ebbéli álláspontját hadd olvassa mindenki: nem gonoszságból nem kapják vissza a jogos tulajdonosok az elrabolt kincseket, ennek ideológiája van, ez az emberiség egyetemes érdeke!

Nos, tény, a British Museumnak van évi hatmillió látogatója (mondjuk ez nem éri el az egy ezrelékét az emberiség összlétszámának...), és valóban csak az időszaki tárlatokra kell jegyet váltani, az emberiség öröksége ingyenesen (3 fontos, 5 eurós adományokat azért elfogadnak) megtekinthető... Ám ugyanezen logika alapján vajon az angolok miért nem cipelték be ide a British Museumba a világörökség részévé vált Stonehenge több tonnás köveit???

_   _   _

Ugyanazon angolok, akik egy felöl úgy érvelnek, hogy milyen jó, ha így egy helyen - letépve a száráról, elszakítva a gyökereitől -  van egybegyűjtve az emberiség fejlődéstörténete, most olyan terveket készítenek, hogy a következő tíz évben kerüljön földalatti alagútba a Stonehenge mellett húzódó nagy forgalmú autóút, és a látogatók abban a természetes környezetben csodálhassák meg ezt az ötezer éves építészeti alkotást, amilyenben azt eleink létrehozták! Ott más szórólap és más ideológia.

Senki nem gondol arra, hogy akadhat túrista, aki egymás mellé teszi?

A Stonehenge nagy szerencséje, hogy Angliában van!

Ha Afrikában, Ázsiában, Rómában vagy Trójában találta volna meg néhány száz éve egy lord, bizonyos, hogy senki nem beszélne eredeti környezetről, háborítatlan tájról, a kutatások nem céloznák a valósághű restaurációt, akkor az lenne a lényeg, hogy ezt is, mint az emberiség történelmének egy fontos pillanatképét ott láthassuk a British Museumban. És ha ott lenne, akkor sohasem indulhatnának meg azok a találgatások, hogy miként függnek össze a körben elhelyezkedő lyukakkal, gödrökkel, vagy a környék dombocskáival. Vajon a szabályos körben lehelyezkedő 56 Aubrey lyuk valóban a Hold és a Nap járásának kiszámítására alkalmazott ősi abakusz? Már az is elgondolkoztató, hogy az 56 a holdszámnak tekinthető 28 duplája, de a kövek helyzetével kombinálva Gerald Hawkins amerikai csillagász ennél sokkal komplexebb összefüggésekre is felhívta a figyelmet, amihez a tudósok azóta is fűznek hozzá olyan kiigazításokat, amelyek mind azt erősítik meg, hogy a Stonehenge egy sok ezer éves obszervatórium. Mások szerint druida templom, megint mások pedig – némiképp eleresztve fantáziájukat – Földön kívüli lények űrállomásáról beszélnek (hozzávéve a kövekhez a halomsírok között „felfedezhető”, nagyjából a mai repülőtéri kifutók méretével megegyező sík leszálló-pályát).

 Egyelőre titok, hogy mi volt, ma minden esetre briteknek és külföldieknek egyaránt zarándokhely. A nap minden órájában százával érkeznek a buszok és autók, és vagy a buszjegy árában vagy itt helyben kell leróni a megközelíthetőségért járó belépődíjat, mert hát ez mégsem a British Museum... Mindenki körbejárja a kijelölt úton az építményt, fényképezkedik egy sort, azután meg azt kutatja, mit lehet még itt csinálni a busz visszaindulásáig.

_   _   _

Van, aki hanyatt fekve a füvön nézi a gyorsan vonuló felhőket és az itt feltételezett energiavonalakból töltekezik, mások megpróbálnak a tömegtől távol húzódni, és a látvánnyal betelni, de akad, aki nem törődik az elméletekkel, csak az egyszerű geometriai formák természetes szépségében gyönyörködik.

 Nézi az ember a köveket, amelyek – bár büszkén, fenségesen, titokzatosan állnak a semmi közepén – mégis, mintha egy árnyalatnyival kisebbek lennének, mint az képzeletünkben élt.

 Hogy mitől ilyen szépek, szeretnivalók?

 Talán mert a helyükön vannak, mert olyan emberi léptékűek, és talán azért, mert nincs bennük semmi birodalmi gőg!

(Ha netán más szubjektív útiblog is érdekel, figyelmedbe ajánlom családi beszámolónkat egy kéthetes görögországi kirándulásról: http://gorog.blog.hu)